Minimálisnál is kevesebb elvárással menjen moziba, aki egy számítógépes játékból készült filmre kíváncsi. Lehet, hogy túl öreg vagyok és kinőttem az igazságbajnoka-hősszerelmes mesékből, a giccses Disney-álmokból. Lehet. De az is lehet, hogy a Perzsia hercege – Az idő homokja egy újabb kísérlet, amely azt teszteli, hogy a maximumra csavart vizuális élmény elég-e ahhoz, hogy egy film népszerű legyen. Szó se róla, a látvány egészen jó, bár nem üti felül az Avatart: ilyen és olyan effektek, szédítő álomvilág, a számítógépes játékból ismert és való életre átültetett mozgások, csudatőr joystick gombbal, kockás férfihas és áttetsző ruhába öltöztetett, sebészasztalon tökéletesített nő. Utóbbi egyértelmű figyelemelterelés, mert köztudott, hogy a férfiak vérkészlete övcsatjuktól vagy északra vagy délre van, átmenet nincs, és ha délre, akkor észak használhatatlan. Csajoknak meg ott van Jake Gyllenhaal, aki sok ajtócsapkodást megérne. Bármikor. De ki a fene akar azért moziba menni, hogy két órán át őt bámulja? Mellettem, a kispárnán bámulnám, az már lenne valami… A szépen megkomponált képek peregnek egymás után, azonban lélekfelkavaró és könnyfakasztó dráma nincs. A cselekmény egyszerű: megszerezni, eljuttatni, legyőzni és kész a pálya, menteni, jöhet a következő. Ennyi. Én azért hallottam a remény reccsenését és a kicsorduló könnyeket. Utána pedig a homlok csattogását a falon. Egy fiú ült mellett, aki – nem kell hozzá nagy képzelőerő – kamaszkora legszebb éveit a Prince of Persia előtt töltötte. Kezébe temette arcát és nem akart hinni a szemének, pedig a Perzsia hercege – Az idő homokja kihozott mindent, amit ebből a történetből ki lehet hozni. A számítógépes játék ilyen műfaj. ennyit tud.
